|
- Úgy tudom, évekig élt Dél-Amerikában, mielőtt filmezni kezdett. Hogy került oda?
- A kérdése arra emlékeztet, valójában milyen későn lett belőlem színész. 37 évesen csöppentem bele a filmkészítésbe, addig – mint azt bizonyára tudja – sportoló voltam. Részt vettem két Olimpián (Helsinki, 1952, Melbourne, 1956, és egy ezüstérmet is szerzett – A szerk.), valamint sok Európa Bajnokságon. A korábbi életem tehát teljesen különbözött a későbbitől. Addig teljes luxuskörülmények között éltem Rómában, drága autóim voltak, a világ legszebb helyeire utaztam, minden ment, mint a karikacsapás. Aztán 1961-ben eljutottam Moszkvába.
- Ahol megijesztette a „kommunizmus kísértete”?
- Furcsa szituációban találtam magam. A sportlétesítmények és a szálloda között ingáztunk, mindig szigorúan ezekre a helyekre szállítottak minket, semmit sem láthattunk Moszkvából. Nagyon furcsának tűnt, olyannyira, hogy azt mondtam magamnak: „Ez így nem mehet tovább! Meg kell ismernem az életet!” 27 évesen elhatároztam, hogy keresek magamnak egy tisztességes munkát.
- Venezuelában. Messzebb már nem is mehetett volna.
- Jártam már Brazíliában és Argentínában, de mindig csak a kibélelt, kényelmes körülmények közt. Életemben először alkalmazott lettem. Hétköznapi munkavállaló, akinek keményen kell dolgoznia.
- Igaz, hogy az Amazonas környéki dzsungelben is élt? Előfordult, hogy veszélybe került az élete?
- A főnököm az első nap azzal fogadott: „El kell mondanom az igazságot, az elődödet megölték a bennszülöttek. De csak dolgozz serényen, jó szerencsét!” Azt mondtam magamnak: „Engem nem ölnek meg, én kemény vagyok”. Venezuelában kerültem először közel önmagamhoz. Ott teljesen más voltam. Teherautósofőrként dolgoztam. Kezdetben valóságos sokként ért ez a helyzet. Éjjelenként sírtam, mert annyira más volt minden ahhoz képest, amit addig tapasztaltam. Az élmény teljesen megváltoztatott. Sokat tanultam a bennszülöttektől, nagyban hatottak rám. Ekkor kezdtem megérteni önmagam. Olyan kérdéseket tettem fel magamnak, amikkel nem sokan néznek szembe. Ki vagyok valójában? Ki voltam eddig? Nagyon fontos ezekre választ kapni. Mindenkinek el kellene jutnia erre a pontra.
- Később, amikor újra híres lett a filmjei révén, nem csúszott vissza a régi, túlzottan kényelmes életstílusba? A sztárság nem akadályozta meg abban, hogy közvetlenül élje meg az élet szépségeit?
- Ha sikeres színész vagy és egy filmen dolgozol, mindenki készenlétben áll, egy szavadra ugrik és teljesíti a kívánságaid. Meggyújtják a cigarettád, ételt-italt hoznak, bármit, amit kérsz. Hónapok múlva hazamegyek, és mi történik? Ülök a fotelben, bejön a szobába a fiam, és azt mondja: „Ne ülj oda, az az én helyem”. Ha azt mondom, szomjas vagyok, így felel: „Tudod hol a hűtőszekrény, hát állj fel, és tölts magadnak egy pohárral.” Többé nem én vagyok a király.
- Mi volt a verekedős filmjei példátlan sikerének titka? Van rá magyarázat?
- Az olaszoknál akkor már létezett a spagetti-western: Sergio Leone filmjei. Mi valami másba kezdtünk, egy teljesen új dologba. Meghonosítottuk a komikus westernt. Mit is jelent ez? Ismeretes a némafilm komikusainak jelentős hagyománya, Chaplin, Keaton és a többiek. Miért nevetünk rajtuk? Nem azért, mert beszélnek, hanem a mozgásuk és a játékstílusuk miatt. Ez a mi esetünkre is igaz. Nem azon nevetnek, amit mondunk, hanem azon, ahogyan előadjuk a jelenetet. És hány szó kell egy westernben, hogy az üzenetet megértse a néző? Hát, ugye, nem valami sok. Ez a gesztusok komédiája, ami hatalmas sikernek bizonyult. Ami érthető, mert máson nevetnek Münchenben, vagy itt, Berlinben. De egy gesztuson alapuló szituáció, az mindenütt hasonló humor-értéket hordoz. Mel Brooks aztán leutánzott bennünket (A Gene Wilder főszereplésével készült, 1974-es Fényes nyergek című filmben, melynek kritikája a tavaly június-júliusi összevont számunkban olvasható – A szerk.). Ez volt az első alkalom, hogy az amerikaiak az olasz filmtől vettek példát. Ezt nagyon fontosnak tartom.
- Az ördög jobb és bal keze, Különben dühbe jövünk, Én a vízilovakkal vagyok, Nincs kettő négy nélkül – csak néhány példa a Terence Hill-lel készült filmek közül. Tartja vele a kapcsolatot?
- Persze, nagyon jó barátom. De ne feledje el, hogy ő jóval fiatalabb nálam, kilenc évvel. 1967-ben kezdődött közös munkánk. 15 éves kora óta színészként dolgozott, külföldön is, például Németországban. Nem gondoltuk, hogy mi leszünk az egyetlen duó a filmtörténetben, amely nem oszlik fel. Ennek oka az, hogy nagyon jó barátok vagyunk. Terence megnézte az új filmemet (Singing Behind Screens, 2003). A felesége felhívott, és azt mondta, sírva fakadt az örömtől, mert látta, hogy Ermanno Olmi valami nagyon emberit mutatott meg belőlem a kamerának. Ebben a filmben sikerült színésszé válnom. Csodának tartom, hogy ez megtörtént, és nagy teljesítménynek, minden nagyképűség nélkül.
- Önálló filmjeit, például a Piedone-mozikat, sem színészi átalakulásaiért néztük, hanem azért, mert mindig ugyanazt a határozott „típust”, „karaktert” személyesítette meg.
- Igen, óriási különbség van típus és színész között. Egy sikeres színészt a közönség tesz azzá. Bár a filmjeimet szerette a publikum, mindig fontosnak tartottam, hogy ne keverjem össze a két kategóriát: én mind a százhárom filmemben típus voltam, és nem színész. Nagyon világosan láttam, min alapul a sikerem. Ezért utasítottam el olyan felkéréseket, amelyek komoly színészi munkát igényeltek volna tőlem. Nem játszottam el például Gullivert, pedig fizikailag kiválóan illett volna rám a szerep, hiszen nagy vagyok.
- A Bud Spencer-filmekben mindig megtalálható egyfajta gyengédség. A verekedés kellős közepén is azt érzi a néző: amíg ez a nagy darab, jó indulatú ember a közelben van, addig nem lesz baj, mert megvédi a gyengéket, és megbünteti a rosszakat.
- A karakterem lényege az volt, hogy mindig egy kicsit kevésbé vagyok okos, mint a közönség. Így mindenki ki tudja számítani, mit csinálok legközelebb. Ott ülnek a nézőtéren, és mondhatják a másiknak, figyeld meg, most ezt és ezt fogja tenni. És úgy is lesz. A lényeg a kiszámíthatóság. A recept fontosságát csak akkor ismertük fel, amikor készítettünk egy olyan mozit, ahol a szerepem szerint egy eszesebb fickót játszottam – és ez nem volt a közönség ínyére. Két amerikai színész, Victor McLaren és Wallace Beery játszottak korábban az én figurámhoz többé-kevésbé hasonlatos fickókat. Kemények voltak, ugyanakkor könnyedek és viccesek. A nagy különbség azonban az, hogy ők gazfickókat, rossz jellemű embereket alakítottak. Mi sosem voltunk gonoszak. Megvédtük a gyengéket, mi voltunk a jófiúk. Ez az oka, hogy a Terence Hill-Bud Spencer páros összeállt. Terence Hill azért volt ott, hogy a nők kedvelhessenek valakit a filmben, Bud Spencer azért, hogy a férfiak felnézhessenek rá. Vagyis végül mindenki megkapta, amit akart. Senki sem távozott üres kézzel.
És először neveti el magát, csodák csodájára. A kérdésben említett „gyengédség”, úgy tűnik, továbbra is a filmjeihez fog kapcsolódni, merthogy a beszélgetés közben egy szikrányi sem volt érezhető ebből. Remélhetőleg csak az öregkor, a test elhasználtsága nyújtja ezt a benyomást, és a fertőzéssel kezelt szemei, amelyek olyan szűken vannak csak nyitva, hogy semmi kifejezést nem lehet belőlük kiolvasni. De a megfáradt monstrum belül talán megmaradt annak a gerinces és csupa szív mackónak, amilyennek a filmjeiből ismerjük. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
